"A Néhány kedvencolyan témákat vet fel, amelyek a művészt és a művészethez való viszonyt analizálják – szuggesztív marhaságokon keresztül. Dimcsev ünnepélyes sötét nadrágban és halványkék ingben jelenik meg, de kopaszra nyírt fején extravagáns szőke parókával. Művészetfilozófiai alaptételekkel kezd: ki a néző, hogyan válik azzá, hogyan akar nézőként nézni egy játszót? „Ha azt akarod, hogy én legyek az anyád, színházba kell menned” - mondja rezignált hangon, és narcisztikus lassúsággal rebegtetett szempillái mögül a mindentudók dölyfös tekintetét veti ránk, bornírtságát eltúlozva az iróniáig.

Elektromos orgonájából olyasféle iteratív szólamokat csal elő, amiket David Lynch filmjeiben hallani, és a misét celebráló pap tónusában nyilatkoztat ki a művészet tiszteletéről, majd egy vén szarházi apacs fanyalgásával fűzi hozzá, hogy semmi rossz nem származik abból sem, ha valakiből hiányzik az odaadás, s a hátsó falról tiszteletteljesen leemelt képet kivágja a takarásba. Pontosan vált hangulatot, hogy minimális eszközeivel véresen komoly színházi állításokat prezentáljon. Egy érzelmi túlcsordulás folytán kezébe akad a paróka, amit maga elé vesz, és szörnyetegként cirógatja, hörög felette, s ezzel egyszerre tárja fel a művészetről szónokló ember sajátos aspektusát, és avat teljes értékű szereplővé egy kóccsomót: életet animál belé. Máskor egy giccses porcelánmacskának énekel mély belső panaszról árulkodó szólót: miért nem akar enni?

Dimcsev nemcsak a gesztusaival, de a hangjával is elképesztően bánik: Freddie Mercury kisugárzásával bitorolja a figyelmet, és még éneklésre is ráveszi a közönségét. Teszi mindezt őszintén, az előadás végén életének személyes mozzanataiba is beavatva. A sajátos humort itt sem mellőzve mutogatja fényképen a saját halálát. És mégis véresen komollyá kerekít minden korábbi történést az utolsó aktus, mely talán a testtudatos színészet csúcsaként is aposztrofálható: megvágja magát, vére apró erekben csorog az arcán." (Revizor)